Szubjektív: Szűcs Dóra írása
Erről a filmről már olyan sok jót leírtak, annyi dícsérő kritikát kapott (a rotten tomatoes 94%-a és az imdb 8.8-as átlaga elég árulkodó), hogy valószínüleg fölösleges mondani róla bármit, egyértelműen az év egyik legnagyobb filmjével állunk szemben, nem véletlen, hogy a Cannes-i rendezői díjat is elhozta. Innen már egyértelmű, hogy kötelező nézmény. Már csak azt kell tisztázni miért is…
Szerintem – és innentől lesz ez teljesen szubjektív, mint minden kritika egyébként, csak ez kicsit jobban – legelsősorban a tanulhatóan nagyszerű atmoszférateremtés miatt. Úgy húz be a megfelelő hangulatba, olyan erőteljesen ránt magával és olyan hatásosan altat, hogy az első 20 percben simán megvesz minden nézőt, innentől pedig átengedjük magunkat a filmnek és történjen, aminek történnie kell. Történik is mindenféle váratlan esemény, a nemtörődöm arccal mászkáló főhős élete ugyanis gyökeres fordulatot vesz, mikor belép amúgy sem unalmas mindennapjaiba a Nő. Még a szoba is kivilágosodik, a lét is lelassul, a levegő is megáll Nővel töltött idő alatt, egy egészen másik dimenzióba lépünk, egy egész más főhőst látunk. Ez aztán esszenciálisan összegződik egy olyan – szerintem feledhetetlenül csodálatos – jelenetben, ami a legjellemzőbb az egész alkotásban. Előre is elnézést a spoilerért, akit zavar, az ne is olvasson tovább…Szóval, Nő és Férfi egy liftben állnak, mellettük egy ember, akiről tudjuk, hogy ő potenciális ellenfél. Férfi odafordul Nőhöz, a világ egyik leghosszabb és legromantikusabb csókja következik, majd Férfi szó szerint szétrúgja ellenfél fejét, miközben Nő kiszáll. Mindezt a támadásig egyetlen hosszú snittben (három fényváltással)! Ezt az egy jelenetet megnézve rögtön megértjük mire is a nagy áradozás a szakma és a kritika részéről. Valami egyszerre legyen nyersen naturális, érezhetően elidegenítő, agresszívan brutális, csodálatosan romantikus és felemelően hétköznapi, ilyet nem mindennap látunk, ez igazi bravúr. Ráadásul tanítani lehet hogyan mesél a kép. A jelenet alatt egyetlen szó sem hangzik el, mégis az egész film történetét megismerjük belőle, többet mond, mint egy borzalmasan hosszú monológ bármely más főhős szájából. A rendezői zsenialitás, amivel itt találkozunk ebben az egy jelenetben tökéletesen tetten érhető. A rendező, Nicolas Winding Refn és az operatőr Newton Thomas Sigel egymás fejében ki-be járkálva készíthették ezt a filmet, olyan nagyon együtt dolgoztak, olyan nagyon együtt mesélték ezt a történetet, amit kevesen mondhatnak el magukról, ahogy a stáb összes többi tagja is csak arra koncentrált, hogy minden mozzanatukban ezt a történetet szolgálják, nincs egyetlen felesleges kellék sem a filmben, amit látunk annak mind funkciója, szerepe, mesélnivalója van. Azért emelném mégis ki az operatőr személyét, mert azok a bravúrok, amiket ő és csapata itt végrehajt azonnali Oscarért kiáltanak.
Ahogy nem csodálkoznék azon sem, ha Ryan Gosling neve ismét felmerülne a díj kapcsán. Azt a fajta klasszikus, néma hőst, akit itt játszik már láthattuk ezerszer. Mégis, ő öniróniájában újszerű, némaságában titokzatos, fogpiszkálórágásával néhol kikacsintó és ami a legfontosabb gyűlölve szerethető archetípus. Nincs egy felesleges mozdulata sem, a kevesebb több elemeit használva dolgozik, egy szemrezdülés, vagy szájrándulás, egy félmosoly nála sokkal többet mond el, mint némely méltatlanul túlsztárolt sztárocska esetében egy jól betanult idegösszeomlás. Méltó partnere ebben Carey Mulligan, aki szintén méltán gyűjti be az elismeréseket és a kicsit sem túlzó pozitív kritikákat a film kapcsán. Itt van még a vásznon hat éve nem látott Albert Brooks, akit jócskán arcon csapott az idő, de ettől csak férfiasabb lett, valamint Ron Perlman, akiről egy jó ideje tudjuk, egyszer még fel fogják kapni – hát most ez is megtörtént (nyilván a Sons of Anarchy sorozatnak köszönhetően),ami egy cseppet sem baj.
Tehát ha valaki szereti a mozit, ha valaki szeretné tanulni a mozit, vagy csak egyszerűen szeretne egy nagyon nagyon jó filmet látni, az mindenképp menjen le Drive-ot nézni, mert ez tényleg kötelező!
