írta: Szűcs Dóra

Szubjektív: Woody Allen álmaiban….

…sokszor jártunk már. Megbízható terep, tudjuk mire számítsunk, ritkán érnek igazi meglepetések. Most sem erről van szó. Pont ez a lényeg, biztonságos, megnyugtató érzés ott lenni, tudni, hogy másnak is ugyanolyan problémái vannak, mint nekünk, sőt…Ez a film is a rendező kedvenc és jól ismert karaktereit vonultatja fel, a megszokott élethelyzetekben.

Adott egy író, aki egyetlen sikerkönyve után rögtön válságba is került, van neki felesége, meg egy lány a szomszédból…Ahogy az a feleségek esetében lenni szokott, van itt anyós is, akit épp elhagyott kapuzárási pánikban vergődő férje, így a spiritualitásban keres menedéket. Volt férj persze rátalál álmai nőjére egy fiatal szőke személyében, aki persze minden vagyonát felemészti. Vannak további házassági válságban tengődő karakterek, akik készek választási lehetőséget ajánlani hőseinknek, hogy rájöhessenek, van, aki csak azért megy el, hogy visszatérhessen, ha van még hova…

Leginkább olyan érzés ez, mintha valami végeláthatatlan nagyvárosi mesék sorozatból láthatnánk egy hosszabb epizódot, belecsöppenünk hőseink életébe, egy narrátor segítségével, aki nemhogy kívülálló marad mindvégig, de nem is tudjuk meg ki ő. Nem is fontos. A végén pedig úgy hagyjuk ott szereplőinket, hogy tudjuk, életük zajlik tovább, semmi nem zárult le, nem is zárulhatott, hiszen az élet ilyen. Ezek azok a típusú mozik, amiktől nem várjuk el, hogy másképp működjenek, mint az élet, sőt épp ezért szeretjük nézni őket.

Zsigmond Vilmos képei szokás szerint szépek minden pillanatban, nem lehet panaszunk semmire. Mint ahogy a szereposztásra sem. Megszokhattuk, Allen megint sztárokat vonultat fel filmjében. Itt van Anthony Hopkins, akinek természetesen minden pillanatát elhisszük, Josh Brolin, aki úgy tűnik még az idő előtt kiégett író szerepében is remekül megállja a helyét. Gemma Jones bájos és idegesítő egyszerre, a női vonalat erősítendő pedig Naomi Watts remekel a bizonytalan feleség szerepében. A mellékkarakterek megformálóira sem lehet egy szavunk sem, itt van a szépséges Freida Pinto, a most éppen elegánsan férfias Antonio Banderas és igazi meglepetésként Lucy Punch (aki Szabó István Csodálatos Júliájából lehet ismerős) hozza a fiatalos, szexi energiát a filmbe az irritálóan ostoba „színésznőcske” szerepében. A hölgy mostanában igazán foglalkoztatottá vált, így remélhetőleg más típusok megformálásban is bizonyíthatja tehetségét.

A Woody Allen fanatikusok is elégedettek lehetnek, bár nem száz százalékig. Az univerzumban jól elfér a film, de semmi eredetit, újat, vagy meglepőt nem mutat. Nem csapkodjuk a térdünket, nem ismerünk rá nagy életigazságokra és a sírás is elmarad. Ez azonban nem olyan nagy baj, hiszen őt és a filmjeit így szeretjük, úgy, ahogy vannak, de tőle is jól esik azért, ha meglep egy egy olyan alkotással, amiről tudhatjuk klasszikussá válik majd. Ez nem az a film, de azért kellemes két órát szerez nézőinek. A nem fanatikusok persze nem ettől fognak beleszeretni, de nekik meg majd szólunk, ha érdemes lesz mindenképp kiszakítani egy filmnyi időt az életükből.

Férfit látok álmaidban (eredeti cím: You Will Meet a Tall Dark Stranger)