Írta: Szűcs Dóra
Film, We love you
Az I Love You sorozat Párizzsal indult, már azt is szerettem, de nagyon vártam a folytatást…melyik másik város követhette volna, mint New York (a következő Sanghai lesz, persze én Londont várom).
A rendezők számára a feladat az volt, hogy maximum két nap forgatással, 7 nap vágással, legfeljebb 16 percben meséljék el, ami erről a városról eszükbe jut. A film teljes költségvetése 14.7millió dollár volt, ami számunkra elképzelhetetlenül magas összeg, de az amerikai filmiparban mégiscsak visszafogottnak számít. Olyan alkotók gyűltek itt össze, mint például Fatih Akin, Shekhar Kapur, Mira Nair, itt mutatkozik be rendezőként Natalie Portman és még Anthony Minghellat is megidézi a film egy írása feldolgozása erejéig. Minden egyes kisfilmben ismert arcokat látunk, rohangálnak a vásznon a sztárok, egyik váltja a másikat és szemmel láthatóan élvezik, amit csinálnak.
A kisfilmek külön külön is működnének, de így együtt mélyebben mondják el az érzést, amit New York kelt az ott lakókban. Mert ez a film igazi titka, azt az érzést kelti, hogy ebben a városban ilyen élni, itt sokszínűsége és eltérései ellenére, vagy épp ezért mindenki otthonra lel, mindenki megtalálja azt akihez tartozhat. Ez talán a legérdekesebb, abban a városban, amit eddig főleg az erőszakos oldaláról ismertünk, ott ahol mindenki csak rohan, ahol a legmagasabb a válások száma, ahol nem lehet biztonságosan kitenni a lábunkat az utcára, ott is minden az összetartozásról, a szeretetről, az otthon melegéről szól. Az alkotók a város emberi arcát mutatják meg, nem történnek nagy akciók, nincsenek kriminológiai esetek, nem találkozunk kiemelkedően nagy drámákkal. Egyszerű embereket látunk, olyanokat, akik akár mi magunk is lehetnénk ebben a városban. A történetek egyszerűnek és hétköznapinak tűnnek, még akkor, ha belegondolva mégis valami szélsőséges eseménnyel találkozunk, hiszen itt a legkülöncebb ember is olyan szerves részét képezi ennek a helynek, ami miatt hétköznapivá válik. A világ talán legszínesebb városáról, ami tényleg soha nem alszik, kiderül, hogy lakói ugyanolyan átlagemberek, mint bárhol máshol, ugyanolyan problémákkal, mint bárki más. Ők is szeretet keresnek így vagy úgy, akár fiatalok, akár öregek, akármilyen vallásúak, vagy bőrszínűek.
A mű ügyesen kerüli el a kliséket, amik kézenfekvőek lennének, senki nem énekli el a New York, New Yorkot, senki nem korcsolyázik a hőesésben és nem hal látványos halált a Central Parkban. Persze nem mondom, hogy hibátlan az alkotás, hiszen néhol talán kissé didaktikus, vagy egy-egy alkotás kicsit kilóg az egyébként egységes koncepcióból, de jó nézni és egy nagyon szerethető filmet kapunk.
A szkeccsfilmek állandó félelmét a produkciókat összekötő elemek jelentik, vajon hogy fognak összefüggéseket találni a történetek között. Ez esetben ezt is zökkenőmentesen oldják meg, a film kerek egészet alkot, olyan érzést keltve, mintha csak belelesnénk egy-egy ember életébe, miközben látjuk, hogy ezer másik történet is elszalad mellettünk. Én elnéztem volna még…
