Szubjektív: Szűcs Dóra írása

Ha magyar film, akkor azt azért mégiscsak kötelező megnézni és kicsit elnézőbbnek is kell lenni. Ez esetben az első nem baj, a második meg nem muszáj, legalábbis Potteren edződött 12 éves lányom, nevezett célközönség jól szórakozott és én sem unatkoztam. Célközönség persze még nem találkozott frissen készült magyar ifjúsági filmmel, ugyanis az utóbbi sok sok évben ilyen nem készült és ez is becsülendő az alkotókban, hozzá mertek nyúlni egy olyan műfajhoz, mely mindenki fejében nosztalgiával teli aranykort idéz. Bagaméri és társai kultuszt teremtettek és űrt hagytak maguk után, amit most Bernáth Zsolt és csapata igyekszik betömni. Nem mondom persze, hogy maradéktalan, hiányérzet nélküli élmény maradt bennem a vetítést követően, azt sem mondom, hogy a történet időnként nem hagy maga után kérdéseket, hiányokat és tátongó lyukakat, de alapvetően lekötött (ami nálam azért nagy szó, tudjátok mennyi vacakot nézek végig), sőt egy részen még izgalmas is volt.

A történet nem indul túl bonyolultan, egy tizenéves gyerek érkezik a városba, hogy ott töltve a nyarat bandázzon haverjával, akivel csak Holmesnak és Watsonnak hívják egymást. Egy ponton belép a képbe a lány, akit egyszerűen csak Ádler Icának neveznek és innentől kezdve bonyolódnak az események és már személyesen is érintettek a dologban…Vannak itt eltűnt gyerekek, misztikus alakok, mindent elfeledett apuka és alomban menekülő, vagy éppen támadó figurák.

Az események kicsit lassan indulnak be, a felvezetés túl hosszúra nyúlik, de mikor végre beindulnak, onnantól kifejezetten ötletes és érdekes fordulatok váltják egymást, amik ugyan nincsenek túlságosan kidolgozva és több ponton bebuknak, de egyrészt jó magyarázat erre az álomban minden megtörténhet, másrészt meg kárpótolva vagyunk ezért. Ugyanis a képi világ az elején ugyan biztonsági játszmának tűnik és nem túl izgalmas, de aztán egyre bátrabb lesz és egyre jobban igyekszik lekötni.

Bernáth Zsolt, a Hasfelmetszők és az Illúziók rendezője most is barátai, valamint a teljes város támogatását élvezve készítette el filmjét 20millió forintból. Nem is mindig látszik ez meg a kész alkotáson, a lelkesedés és az odaadó készíteni akarás simán elfedi. A zene például kifejezetten nagyszabású (talán túlzás is ehhez a filmhez, néhol azért kilóg), tobzódik, mintha csak egy amerikai filmet látnánk. A sminkért viszont jár egy hatalmas rossz pont, sokat ront az eredményen és az élvezeti faktorból is jócskán levesz. Ezzel szemben a berendezés büszke lehet magára és a jelmezzel kapcsolatosan sem maradtak bennem fájó pontok.

A gyerekek, akik a három fő karaktert játsszák megállják a helyüket. Azért nem szeretnék olyanokat leírni, hogy a Holmest játszó Szénási Kristóf többször túl modoros, mert először is gyerek, másodszor pedig olyan komolyan hibás dialógokat, amiket időnként a szájukba adtak nem nagyon lehet másképp elmondani. A Watsonként feltűnő Ungvár Ádám üde színfolt, jó lenne tudni, hogy a pályán marad, mert érdemes lesz odafigyelni rá. A felnőtt szereplők, mint pl Gáspár Tibor, Tahi Tóth László, vagy Karalyos Gábor szemmel láthatóan átvették a készítők gyermeki buzgalmát és részt vesznek a „szeretnénk elmesélni ezt a történetet” játékban.

Ha ez a film nem is váltja meg a világot, nem is tör be a nemzetközi piacra, de azért mindenképpen kellemes 100 perccel ajándékoz meg, ebben célközönség is megerősít, aki látványosan unatkozott például a Spielberg -féle Tin Tinen. Szóval nézzétek meg, részben, mert magyar filmet nézzünk! Részben mert egyáltalán nem rossz….