Szubjektív

írta: Szűcs Dóra

Mikor Dani megkért arra, hogy írjak független filmekről, gondoltam, rendben, úgyis keveset foglalkoznak az afrikai, román, vagy – ha már Raindance – ismeretlen angol és amerikai filmekkel. Most mégis úgy gondolom itt az Oscar szezon közepén, érdemes lenne azokat a filmeket áttekinteni, amik az amerikai blockbusterek világába lépnek be éppen, hiszen az idei Oscar gála a nagy független filmesek összecsapásának színhelye lesz, még akkor is, ha egyik másik low budgetből ugyan, de nagystúdió égisze alatt készült. Szurkolhatunk Aranofskinak, aki a Black Swannal díjhoz juttatja Natalie Portmant. Ott lesz a King’s Speech, a Fighter, a 127 hours és a True Grit. Minden magára valamit is adó lap esély latolgatási listájának elején állnak ezek az alkotások.

True Grit

Kezdeném is a True Grittel, ami nálunk – majd ha jön – a Félszemű címre fog hallgatni. Nem vagyok egy nagy western fan, sőt a bosszú filmekért sem rajongok kifejezetten, ezt a filmet mégis megnéztem már kétszer és mind  a kétszer potyogtak  a könnyeim… A Coen testvérek most sutba dobták jól ismert humorukat és olyan történetmesélési készségre váltották, ami csak a legnagyobbak erénye. Szívbemarkoló mesét mondanak el szülő-gyerek viszonyról, hétköznapi hősiességről és az öregedésről. Olyan világba helyezik karaktereiket, amiben az emberi élet értéke mit sem számít, amiben egy whisky jobban esik, mint egy beszélgetés a tábortűz mellett és amiben egy kislány hosszú útra indulhat, hogy bosszút álljon apja haláláért. Maguk mellé vették szokásos operatőrüket, Roger Deakinst, aki lenyűgöző képekkel segíti őket, hogy ez az magával ragadó történet életre keljen. A klasszikus western beállítások is kapnak egyfajta Coenes ízt, amitől aztán mégis mások lesznek, mint amit eddig láthattunk. Minden ránc, minden rezdülés külön életet él és sajátságos jelentést hordoz Deakins kamerája előtt.

Az eredeti, amiért John Wayne Oscar-t nyert

Ami pedig az alkotópáros legnagyobb erőssége, a színész választás, itt egyszerűen teli találat. Kedvenc színészük (kinek nem?) Jeff Bridges élete legjobbját hozza a hideg, iszákos, öregedő fejvadász szerepében. Dörmögő hangja a néző bőre alá hatol, összemosódó, alig érthető mondatai többet árulnak el a figuráról, mint a szavak, amiket kimond. Szívbe markoló játéka csak  magát Rooster Cogburnt (a karakter neve) nem hatnám meg. Méltó társat találtak mellé Haliee Steinfeld személyében, aki a 14 éves kislányt játssza és akinek érdemes lesz megjegyezni a nevét, még találkozni fogunk vele a díjkiosztó gálákon.

A film személyes favoritommá vált, remélem nem hagyják díj nélkül és azt is remélem kapunk még A Coenektől ilyen alkotásokat, mert hát így kell egy ilyen történetet elmesélni, másképp nem is érdemes.

Black swan

Na ezt hívják úgy, hogy FILM.  Darren Aranofskyról mindig is sejteni lehetett, hogy született zseni. Az emberi lélek olyan mélységeit meri csupaszon, szikáran, keményen és kegyetlenül feltárni, amik miatt egy analitikus inkább visszaadná a diplomáját. A szerető és féltékeny anyai zsarnokság alatt álló Nina épp kitörni igyekszik…tulajdonképpen saját magából. De ki lehet-e törni saját magunkból? Túl lehet-e élni a tökéletességre törekvést, ha annak gátja épp saját  gyávaságunkban rejlik? Érdemes-e a végső nagy tapsért feláldozni mindent? Az emberi akarat és sikervágy kegyetlensége, a színházi világ embertelensége olyan elementáris erővel jelenik itt meg, olyan mezítelen igazságot tár elénk, hogy az néha ijesztő, néha felemelő, néha fáj és néha gyönyörű. Matthew Libatique (az operatőr) szeme elől az emberi lélek legapróbb rezdülései sem rejtőzhetnek el. Játékai a tükörrel olyan plusz tartalmat adnak az egyes képeknek, hogy sokszor úgy érezzük többet is látunk, mint szabadna. Néha már már kellemetlen ilyen mélységekig hatolni a pillanatba. A tökéletesen feszes forgatókönyv egyetlen percre sem enged, minden pillanata olyan feszült, hogy sajnálunk még pislogni is.

Biztos unalmas már, hogy mindenhol mindenki Natalie Portmant dicséri, de az az igazság, hogy régen láttunk őszintébb, kifejezőbb, odaadóbb és önfeláldozóbb előadást annál, mint amit ő itt nyújt. Most tényleg felnőtt, elfoglalta méltó helyét a legnagyobb színészek között és ezen már az sem változtathat, ha az akadémia úgy érzi ráérnek még díjazni (bár akkor joggal tesszük majd fel a kérdést: Itt mindenki hülye?) Vincent Cassel elegáns, vonzó, közben végtelenül kegyetlen és szívtelen játéka annyira természetesnek hat, hogy az az érzésem ő tényleg ilyen.

Erről a filmről nem érdemes szuperlatívuszok nélkül beszélni. Meg kell nézni!!!

_________________________________________________________________

Szűcs Dóráról

Dóra aztán tényleg mindent megnéz. Igazi mozifanatikus, aki akkor is hajlandó megnézni egy filmet, ha tudja, hogy az rossz lesz, merthogy egyébként hogyan is örülhetne, ha végre valami jó lát. Mert az ember mindig tanul valamit, még a rossz filmekből is.  Ezeket a tanulságokat és azokat a katartikus pillanatokat szereti veletek megosztani, amikért érdemes mégis moziba járni… mindentől függetlenül.